Cikkek

Riport Káldy Máriával

Riport Káldy Máriával, a szentendrei Skanzen képzési igazgatójával beszélgettünk

Káldy Máriával, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi oktatási és képzési központ igazgatójával beszélgetek 2014. április 28-án az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet Bajcsy-Zsilinszky út 57. alatti épületében. Kérem Máriát, hogy mutatkozzon be, és szakmai pályafutását, évtizedes tapasztalatait mutassa be röviden.

 

1974 óta dolgozom a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, attól az évtől, amikor a szabadtéri múzeum megnyitotta kapuit. A cél az volt, hogy még akkor néprajzos szerettem volna lenni, és abban az időben levelező vagy esti tagozaton csak úgy lehetett egyetemre menni, ha az intézmény javasolta. Egy éves próbaidőt kellett kitöltenem ahhoz, hogy ezt az álmot megvalósítsam, egy év után szerettem volna felvételizni a néprajz szakra. Azt a választ kaptam, hogy néprajzra nem javasolnak, de népművelésre igen. Ekkor úgy döntöttem, hogy nincs több időm, hogy tovább várjak, és elvégeztem először Debrecenben a tanítóképző főiskola népművelés-könyvtár szakát, utána továbbmentem az ELTE-re népművelés szakra, amit ma andragógia szaknak nevezünk és ott végeztem, amit egyáltalán nem bántam meg, mert a népművelés mellett a néprajzot is megtanultam. Nagyon jó iskolát végezhettem Maróti Andor tanár úr mellett, aki megtanította azt a társadalmi hátteret érteni, amellett a pedagógiával is foglalkozni, hogy tudjam, hogyan kell közvetíteni a múzeumban összegyűjtött értékeket, akár legyen az egy óvodás vagy egy nyugdíjas csoport. Szélesebb rálátásom lett, hogy mit jelent a kultúra közvetítés, mit jelent a közösség teremtés, közösség fejlesztés. Úgy érzem, hogy rendkívül korszerű ismeretekkel vérteztek fel bennünket, és miközben tanultam, végeztem a munkámat, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy év után már komoly közművelődési feladatokat kaptam, hogy hogyan lehet a látogatókat megszólítani, hogyan lehet értelmezhetővé tenni különböző korcsoportoknak. Már ebben az időben nagyon komolyan elkezdtük a múzeumpedagógiát iskolákkal, felvettük a kapcsolatot különböző szakkörökkel Szentendrén, és a pedagógusokkal közösen alakítottuk ki, hogy milyen módszerekkel lehet a legjobban ezek között az enteriőr épületek között dolgozni. Ahogy bővült a múzeum, úgy bővült a közművelődési terület is, ennek megfelelően bővültek a feladataim is. Gyakorlatilag az egyszemélyes múzeumi népművelőből közművelődési csoportvezető lettem, foglalkoztunk rendezvényszervezéssel, múzeum pedagógiával, picikét már a reklámmal, a kommunikációval is. A következő lépésben bővült tovább közművelődési osztállyá, ahogy egy-egy új tájegység felépült a múzeumban, és egyre több látogatónk lett. Később közönségszolgálati igazgató lettem, akkor már hozzánk tartoztak a kiállítások, a múzeumpedagógia, a rendezvényszervezés, a marketing, a kommunikáció, és az értékesítés. 2006-ban egy átszervezés zajlott nálunk a múzeumban, igazgató úr megújította a múzeum szervezetét, és ekkor kaptam a felkérést arra, hogy vállaljam el a múzeumi oktatási és képzési központnak a létrehozását. Ez egy együttműködési megállapodás volt a kulturális tárca közgyűjteményi főosztályával, tehát a „múzeumot mindenkinek” programban 2003-tól részt vettem. 2001-től már múzeumi közművelődési és múzeumpedagógiai szakfelügyelő voltam. Ekkor már országos rálátással is rendelkeztem arról, hogy mit jelent a látogatóbarát múzeum, mit jelent a nyitott múzeum, mit jelent tudásközpontnak lenni, tehát mit jelent egy nem hagyományos múzeum. 2007-től mindkettőt vittem, közönségszolgálati igazgató voltam és az oktató központ koncepcióját dolgoztam ki, azóta pedig az oktató központ igazgatója vagyok.

 

Mária nagyon sok helyen tanít, illetve szakmai bizottságokban vesz részt, „látogatóbarát múzeum”, illetve „iskolabarát múzeumi környezet”, „szórakoztatva tanulni és tanítani” továbbképzéseket említette. Szeretném kérdezni, hogy ezt a sok információt, illetve tudásanyagot honnan sikerült összegyűjtenie, mert a modern múzeumpedagógiának, illetve a marketingnek, a kommunikációnak és a társadalmi felelősségvállalásnak a gondolatai viszonylag újak. Mária hol és kitől tudta megtanulni mindezeket, vagy pedig ez egy személyes tanulási folyamat volt?

 

Is-is. Alapvetően az, hogy a Skanzen egy nagyon jó iskola volt számomra, hiszen egy olyan dolgot kezdtünk el 1974-től, amelynek igazából hagyománya Magyarországon nem volt. Azzal, hogy elindult egy új múzeumtípus, el kellett, hogy induljon egy új gondolkodási mód. Magyar szakirodalma némi volt, de nagyon-nagyon kevés. Egyrészt olyan kollégáim voltak, külföldet jártak, néprajzos kollégák, én állandóan gyötörtem őket, hogy hozzák a külföldi szakirodalmat. Akkor még nem volt olyan könnyű hozzájutni a külföldi szakirodalomhoz. Másrészt pedig ugyanebben az időben jött létre egy szervezet, a múzeumi restaurátor és módszertani központ. Ennek a központnak feladata volt, hogy megújítsák a múzeumok módszertanát, kiállítás rendezésben, restaurálásban, múzeumpedagógiában is, és nagyon sok konferenciát szerveztek a 80-as évek elejéig. Talán 1984-ben szüntették meg, amit nagyon-nagyon nem tartok jónak, mert egy kiváló gárda volt Éri István vezetésével, aki egyébként korábban múzeumigazgató is volt Veszprémben, tehát vezető, muzeológus és egy olyan személyiség volt, aki nem választotta el a múzeumot, mint tudományos intézményt, tudásközpontot, vagy az ismeret átadásnak a helyszínét. A 19. század végén, amikor létrehozták a magyarországi múzeumokat, ha a küldetésnyilatkozatokat elolvassuk, mindegyikben ott van, hogy összegyűjteni, nem akármiért, az Iparművészeti Múzeumot azért, hogy a műiparosokat, művészeket segítsék. A mezőgazdasági múzeumot azért, hogy az erdőgazda és egyéb szakembereket, gazdálkodókat segítse, tehát mindenütt ott volt a 19. századi küldetésnyilatkozatokban, hogy ez nem öncél, ezt nem a kutatók zárják el a nagyközönség elől, hanem a nagyközönségnek hozzáférhetővé kell tenni. Nagyon sok anyagot gyűjtöttek össze, külföldi anyagot is. Gondolkodtam azon, vajon hogyan jutottak hozzá olyan sok korszerű anyaghoz, akkor pedig számítógép, internet nem volt. Ezt csak úgy lehetett, hogy valaki külföldön volt és hazahozta, nem egy az egyben fordítottak le kiadványokat, hanem kivonatoltak. Ezek a Figyelő című kiadványunkban jelent meg, először itt olvastam múzeumpedagógiáról, a hátteréről, hogyan jelenik meg ebben a pszichológia. Ez az, ahonnan én tájékozódni tudtam. A másik, amit említettem, a saját kollégáim. Úgy éreztem, ha egy szabadtéri néprajzi múzeumban vagyok, nekem meg kell ismernem azokat a vidékeket, ahonnan ezek a házak a múzeumba kerültek. Nagyon sokat jártam le a muzeológus kollégákkal gyűjteni. Megismertem azokat az embereket, akik ezekben a házakban éltek, dolgoztak. A néprajz eleve olyan tudományterület, amelyik nagyon alkalmas arra, hogy felkeltse mindenki érdeklődését, mert Magyarország lakosságának jelentős többsége vagy falun élt, vagy voltak falun élő rokonai, ismerősei a 19. század végén. Van bennünk valami olyan érdeklődés, amellyel a néprajztudomány foglalkozik, ugyanakkor ezek hétköznapi dolgok, de érdekes és izgalmas történetek. Úgy értelmeztem a kiállításunkat, hogy pillanatképet csinált a muzeológus, hogy most mi történik a házban. Úgy éreztem, hogy valahogyan meg kellene mozdítani ezeket a történeteket. Miután a múzeum elég lassan épült, és bennem volt a hajtóerő, hogy minél több látogató jöjjön, meg jöjjön is vissza, és ha már visszajön, akkor tudjunk neki valami újat mutatni és mondani. Az egyik házban, ahol egy nagycsalád élt, a téli időszakban, ahol a szövőszék kerül a szoba közepére, Szatmár-vidéken, ahol ez az asszonyok legfontosabb munkája volt, hogy feldolgozták a kendert, adta magát, hogy a szövőszéket meg kell mozdítani. Akkor hoztunk Szatmárból egy tündér aranyos asszonyt, Bözsi nénit a két lányával. Ők ott voltak két hétig és beszélgettek a látogatókkal. Rengeteg olyan ötletet adtak, hogy mi az, ami a látogatót érdekli. A következő házban kenyérsütés volt, adta magát, hogy elkezdtünk kenyeret sütni. A református templomunk felszentelt templom volt, a malom működőképes állapotban volt, hogy ott őröljünk. Miután ez egy lassú folyamat volt, arra is volt időm, hogy beszélgessek a látogatóval, hogy ő mit szeretne, hogyan szeretne a múzeumi életben részt venni. Amikor pedig elkezdtek jönni a pedagógusok, ugyanígy a tanárokkal. A szabadtéri múzeum olyan jellegű múzeum, ahol nagyon sok minden egyértelmű, hiszen egy képet látok. Gyakorlatilag kimeríthetetlen témákat adott a múzeum. 1987-ben kijutottam Svédországba, állami ösztöndíjjal, 10 napra. Én azt a 10 napot a mai napig használom. Volt egy nagyon kedves barátnőm, aki jó kapcsolatokat ápol több svéd muzeológus kollégával, akiknek megírta, hogy megyek. Ők a 10 napból dupla programot csináltak, napi 24 órát tanultam akkor ott. Megismertem egy intézményt, amelynek a nevét angolul tudom, Swedish Travel of Exhibition. Ők 1nm-től 100 nm-ig készítenek kiállításokat, de olyanokat, amire igény van. Itt bárki, aki pedagógus, vagy múzeumi munkatárs volt, tehetett javaslatokat, hogy milyen kiállítások szülessenek. Ők elkészítették a kiállításokat, szállították, és nagyon jó múzeumpedagógiai programokat dolgoztak ki hozzá. Az egyik legnagyobb tapasztalat, amit tőlük kaptam, hogy egy régi iskolát ábrázoló képből hogyan lett egy közösségteremtő esemény. Elmesélem: egy kislány hazament és megkérdezte a nagymamáját, hogy Nagyi, te milyen iskolába jártál? Azt mondta, hogy az az iskola már nincsen, lebontották, egy képem van róla, így nézett ki. A gyerekeket elkezdte érdekelni, hogy hogyan lehetne minél többet megtudni az iskoláról, a pedagógus meghallotta, hogy mi az, ami a gyerekeket érdekli, írt az intézménynek és ők kidolgoztak egy projektet. Olyan projektet dolgoztak ki, hogy mi mindenből áll össze egy múzeumpedagógiai program. Kidolgozták azt, hogy mit akarnak egyáltalán elérni, mik a közvetlen célok, mit tudnak kinyerni ebből az ötletből. Létrehoztak egy szakkört, amiben a nagyszülők is benne voltak, a szülők is, a gyerekek is. Elkészítettek egy tervet, hogy ki fogja összegyűjteni, milyen témában fog dolgozni. A cél az iskola makettjének elkészítése volt. Az új iskola adott egy termet, ahol a helytörténeti gyűjtemény kapott helyet. Az az egy képeslap katalizátor lett, és számtalan ilyen dologgal találkoztam kint Svédországban. Ma azt mondjuk, hogy a kooperatív tanulás a cél. Ott én olyan múzeumpedagógiai foglalkozásokon hospitálhattam, ahol a gyerekek alkalmazták a kooperatív módszert. Amit kint tapasztaltam, utána azt mi itt alkalmaztuk. Azt a hármas egységet, hogy a múzeumnak fel kell készülnie arra, hogy a pedagógust fel tudja készíteni, ki kell dolgoznia, hogy mik azok a kiállítások, amelyekre múzeumpedagógiai foglakozást lehet vagy kell szervezni. Amikor a múzeum nagyjából látja a saját lehetőségeit, akkor keresi meg a pedagógust, hogy miben tudnak együttműködni. Először egy anyagot állítanak össze a pedagógusnak. Valamennyire ott már volt számítógép, de nem volt internet, ez egy mechanikus környezetben zajlott. A pedagógus módszertani anyagot kapott, arra kapott segítséget, hogy hogyan készítse fel az osztályát, mielőtt a múzeumba megy, hogy tudja milyen módszerrel kell dolgoznia. A második szakasz: mi zajlik a múzeumban? Ez is 3 részre osztható: 1. amikor a gyerekek a helyszínen helyismeretre tesznek szert, hogy érezzék azt a közeget, amiben vannak. Ott is megkapják a feladatokat, és innen indul el az, hogy csoportokban dolgoznak a gyerekek. Csoportokba egyébként már az iskolában beoszthatják őket a múzeumpedagógusok, a gyerekek elmennek dolgozni, és amikor vége van a foglalkozásnak, megint összejönnek, tapasztalataikat megbeszélik. Amikor visszamennek az iskolába, akkor van visszacsatolás, hogy a tantárgyaknál hogyan tudják hasznosítani. Ezt a folyamatot nagyon fontosnak tartom, a múzeum és iskola kapcsolatában a mai napig. Ugyanezeket láttam később, mert elég sokat utaztam, elsősorban szabadtéri múzeumokban. Különösen Walesben, Cardiffban voltam, ott is fantasztikus, minden arról szól, hogy az iskolát segíteni. Amit itt Svédországban és Angliában is megtanultam, az még mindig megvan. A drámapedagógia, anélkül, hogy végeztem volna, annyira tetszett a módszer, hogy ki kellett próbálnom. Ott a Skanzenben hospitáltam egy olyan foglalkozáson, ahol a gyerekek 7 csoportban, beöltözve megfelelő ruhákba, a 7 különböző épületben úgy dolgoztak, hogy mindegyik csoport kapott egy épületet, amelyikből felkészült, és a többieknek ők mutatták be. Itt volt parasztgazda háztól kezdve szabadegyház épülete, ez az egyházi szervezet a XIX. század végén jött létre, és ott például egy lengyel kisfiú volt, aki a pap szerepében arról prédikált, hogy miért ne igyanak és a család mennyire fontos. De ugyanitt láttam egy községházát, ahol megkapták a gyerekek a szerepet, hogy ki a polgármester, ki a jegyző, ki a lakosság, valamilyen vita volt, hogy milyen ügyben milyen határozatot kell hozni. Nekem annyira megtetszett ez a módszer, amikor hazajöttem, kidolgoztam a Felső-Tisza vidékre egy szatmári falu élete a XIX. század végén, 30 gyerekkel hogyan lehet ezt itt megcsinálni egy tájegységben, ahol van egy szegényparaszti család, van egy középnemes család, a templomhoz köthető szerepek, a malomhoz köthető szerepek és a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola vállalta, hogy énekkel is készül. Mindenki azt mondta, hogy őrült vagyok, mert 3 órát a gyerekek nem fognak kibírni. Megcsináltattam a ruhákat, ugyanúgy beöltözéssel kezdődött, tevékenykedtek, anélkül, hogy drámapedagógus lennék, előzetesen elmentem a pedagógushoz. Ettől kezdve felbátorodást éreztem, és azt láttam, hogy miért utálják a gyerekek a múzeumot. Ezek tanulási évek voltak a számomra, vagyis egy nagy játék, egy komoly játék, amiből nagyon sok tapasztalat lett. 1976-ban nemcsak nálunk indult el ez, hanem nagyon sok országos múzeumban is. A közművelődési törvény akkor jelent meg, ebben először írták le, hogy a múzeum nemcsak tudományos, hanem közművelődési intézmény is. Ezzel az egy mondattal ez lehetővé vált. A rendelet ezt lehetővé tette, de anyagiak is kellettek hozzá természetesen. Ekkor költözött a Néprajzi Múzeum a Kúria épületébe, és a Nemzeti Galéria a Kúria épületéből a Várba. A Néprajzi Múzeum korábban a Könyves Kálmán körúton volt. Az országos múzeumokba, és a megyei múzeumi hálózatokba Miskolcon, Győrben, Pécsen, Szegeden, Egerben akkor jöttek létre múzeumi, közművelődési osztályok. A Skanzen is annak köszönhette létét, hogy elindulhatott. A Történeti Múzeumnak, a Nemzeti Múzeumnak, a Nemzeti Galériának, a Természettudományi Múzeumnak fantasztikus programjai voltak. A Nemzeti Múzeumban a történelmi játszóházat akkor indította el Lovas Márta. Nagyon pezsgő élet indult el, aminek a középpontjában a gyerek volt. Autóbuszt lehetett igényelni a BKV-tól, hogy Csepelről mehettek a gyerekek a Nemzeti Galériába. Ez a nagyszerű program sajnos a 80-as évek második felére megszűnt. Elküldték a pedagógusokat, megszüntették a múzeumpedagógiai osztályokat a pénzügyi helyzet miatt. Az a konzervatív szemlélet maradt meg, ami az 1920-as, 1930-as évektől volt jellemző a magyar múzeumi életre. Miért volt ez a felfutás az 1970-es években? Ez nemcsak a magyarországi ok, a közművelődési törvény volt, az ICOM időről időre világkonferenciákat hoz össze valamelyik országban. Ilyenkor deklarálják, hogy az elkövetkező 10-15 évben mi a múzeumok feladata. 1968-ban és 1974-ben deklarálták először, hogy a múzeumoknak a küldetése nemcsak az, hogy gyűjtse és feldolgozza a múlt emlékeit, hanem közreadja szórakoztatási céllal. Ugyanazt csináltuk, mint ami történt Angliában, Németországban, Ausztriában, és mi teljesen naprakészek voltunk, hogy mi a nemzetközi trend. Aztán innentől egy nagy mélyrepülés és az 1990-es évek még így zajlott Magyarországon. Szemben a Skanzenban, ahol nem volt jó a helyzet, de minket támogatott a múzeumok vezetősége, sőt egy idő után elvárásokat is fogalmazott meg a múzeumvezetés. Ugyanúgy, ahogy egy kiállítást a Tudományos Tanács elé kellett terjeszteni, úgy gondoltuk, hogy összegezni kell az eredményeinket, és meg kell újítanunk a múzeumpedagógiai oktatási koncepcióját, azt a Tanács elé kellett terjeszteni, sőt, a marketing tervet is. Mi már akkor csináltunk marketing tervet. Lehetne súlyozni, hogy hol tiltották és hol támogatták a múzeumpedagógiát, én azt mondom, hogy kétharmad volt a tiltás és egyharmad a támogatás. Itt egy kicsit szakmaféltés is volt, hogy a kutatásra kell a pénzt fordítani. Én is azt gondolom, hogy ez a legfontosabb, de ha egy múzeum nem nyit a közönség felé, nincsenek kiállításai, az nem múzeum, az kutatóhely. A múzeum attól múzeum, hogy széles közönség számára teszi elérhetővé a tudományos eredményeket. Ami egy változás, amit említenék, és a múzeumpedagógiát érinti, az a 2000-es évek. Egyrészt nagyon sok köszönhető Vígh Annamáriának a minisztériumban. Ő a múzeumok modern funkcióját nagyon támogatja, és 2000-ben jött létre 10 év után a szakfelügyeleti rendszer, akkor hozták létre a Múzeumpedagógiai és Szaknevelési Felügyeletet, akkor én kaptam megbízatást ennek a vezetésére, 3 évre szólt a szakfelügyelet megbízatása. Mi ebben a 3 évben azt vállaltuk fel, hogy szeretnénk készíteni egy felmérést arról, hogy milyen állapotban vannak a múzeumok. Nagyon sok múzeum nagyon nehéz helyzetben volt, de elindult valami, és ettől kezdve nagyon sok minden történt. 2003-ban elindult egy fejlesztés, ami az Alfa program nevet viselte.  Ebben múzeumok pályázhattak a múzeumok, kiállítások megújítására, és Annamária felkért Vásáry Tamással, aki a Természettudományi Múzeumban dolgozik és nagyon elkötelezett múzeumpedagógus is, arra, hogy dolgozzunk ki egy szempontrendszert, amelyre kötelező benyújtani egy múzeumpedagógiai tervet. Az volt a lényeg, hogy hasznosítható legyen. Ekkor 80 múzeum újult meg a program támogatásával. 2006-ban az derült ki, hogy Magyarországon nagyon kevés helyen van szakmai muzeológiai képzés. Szakemberek hiányában a múzeumok nem tudják betölteni azt a szerepet, amit be kellene. A Pedagógiai és Pszichológiai karral közösen készítettünk egy munkatervet, amiben azt kutattuk, hogy a pedagógusoknak milyen tapasztalatai vannak a múzeumokról.  Használja-e, nem használja, ha igen, hogyan használja, javaslatokat dolgoztak ki, fontos volt, hogy az iskola hogyan lát bennünket. Arra voltunk kíváncsiak, hogy itt és most2008-2009-ben a múzeumok mennyire készek az iskolák fogadására.  A kiállításokat elemeztük, van-e hozzá múzeumpedagógiai program, vagy nincs, van-e szakember, vagy nincs, vannak-e megfelelő tárgyi, anyagi feltételek,ebből lett a múzeumpedagógiai adatbázis. A harmadik, hogy milyen szakemberekre lesz szükség az elkövetkezendő időkben, ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani a korszerű múzeumot. Milyen személyes, szakmai kompetenciákkal kell majd rendelkezni a múzeumi szakembernek. Nagyon sok szakmát néztünk meg, az igazgatótól a teremőrig, a restaurátortól a muzeológusig. A negyedik tulajdonképpen módszertani fejlesztés volt, hogy milyen jó gyakorlatokat ismerünk Európában, amit itthon lehetne adaptálni. Ebbe olyanok kerültek be, mint az interpretáció, mint módszer, ezt az angoloknál nagyon profi módon csinálják. Belekerült a múzeumok tárgyi és szellemi akadálymentesítése, ez egy francia példa, egy francia kollegina Cécile Renise, aki itt él Magyarországon és a doktoriját írja, a tematikáját francia múzeumokra dolgozta ki, de magyar múzeumokban is dolgozott. Az osztrákoknál hoztak jó példákat, a Kulturkontakt rendszerre, hogyan tudják kiegészíteni iskolán kívüli módszerekkel, ami hiányzik a duális képzés során, amit nem kapnak meg a gyerekek. A második legfontosabb feladatunk a képzések elindítása volt, a projekt arról szólt, hogy ezt minden iskolában csináljuk. Egyetlen célcsoport az iskola. A cél az volt, hogy a múzeumot használja az iskola, mint oktatási helyszínt. 10 képzést dolgoztunk ki. A cél az is volt, hogy a múzeumvezetők fejében rendet tegyünk, hogy mit is jelent a múzeumpedagógia. Örülni kell, ha sok gyerek jelenik meg a múzeumban. A szórakoztatva tanulni, tanulva szórakoztatni tervben az élménypedagógia, ez a nyugati módszer, ami a nyugat-európai államokban természetes, hogy hogyan lehet élményekkel, élményeken keresztül tanulni. Nagyon fontos kérdés, hogy milyen célokat akarunk múzeumpedagógiai szempontból elérni. Az a cél, hogy a kollégák megtanulják, hogy már a kiállítás ötleténél hogyan tudják beleépíteni a múzeumpedagógiai koncepciót is. Van egy olyak képzésünk is, amely a hálózatosodást segíti, ez annak idején új volt nekünk is, hogy a hálózati módszert hogyan tudjuk múzeumi területen hasznosítani. Nagyon fontos, hogy vidéken, ahol van múzeum, könyvtár, művelődési ház, nemzeti park, különböző civil szervezetek hogyan tudnak együttműködni egy cél érdekében, hogy identitás erősítésében, a helyi értékek megismerésében, itt erről van szó, de a hálózatban tanulásra is hívtunk szakembert, megmutatja, hogy hogyan lehet ezt múzeumi körülmények között tovább vinni. Az iskolabarát múzeumi környezet képzésünknek az volt a célja, hogy ha egy iskola belép egy múzeumba, akkor ne úgy zuhanjon rájuk minden. A kérdés, hogy hogyan lehet iskolabaráttá tenni a környezetet. Itt ismerkedtem meg egy fantasztikus emberrel. Beírtam az interneten a keresőbe, hogy környezet és pszichológia. Számtalan olyan múzeumot tudtam mondani, hogy jaj, de nem jól érzem magam itt. Beírtam a keresőbe és kiadta azt, hogy környezet pszichológia, és kiadott egy nevet, hogy Duhl Andrea, aki egy fantasztikus kutató, aki ezzel foglalkozik, most már több képzésünkön is tanít. Azt szerettük volna megtudni, hogy hogyan érhetjük el, hogy valahova belépünk, és máris jól érezzük magunkat. Az is fontos kérdés volt, hogy hogyan foglalkozzunk fogyatékkal élő embertársainkkal. Azt próbáljuk azon kollégák között erősíteni, hogy merjenek nyitni bármely fogyatékosság irányába. De nyitottunk mi tovább is, a skizofrének és a különböző lelki zavarokkal küszködők számára is nagyon jó terápia lehet a múzeum. Tavaly örömmel olvastam, hogy Liverpoolban az angol Museum Associationnek a konferenciáján a gyógyító múzeum volt a fő téma. Egy intézmény vállalhat fel olyan feladatokat is, ami eddig nem volt gyakorlat. Az Érted-Értem Hogyan fogadjuk fogyatékos embertársainkat? képzésünkön erről van szó. Nagyon népszerű a kiállítás rendezés A-tól Z-ig, itt a korszerű kiállítás rendezésről van szó, és ebben az is benne van, hogy ezt a gyerekeknek hogy adod át. A Nemzeti Múzeumban volt egy állandó kiállítás, ahol emlékszem, hogy soha ilyen alacsonyra nem tettek kiállítást, és azt mondták, hogy azért tették ilyen alacsonyra, mert egy óvodás nem látja a 80 centire tett kiállítást. Megváltoztatja a múzeumok szemléletmódját. Van egy képzés a kiadványokról, ezt szinte minden évben megújítjuk. Itt minden kiadványról szólunk, de elsősorban a múzeumpedagógiai kiadványok hasznáról. Van két képzésünk, amely kimondottan a felhasználónak, a pedagógusnak szól, egy 30 órás. Nagyon kevés. Csak arra elég, hogy azt érezzék, hogy nekik múzeumba kell vinni a gyerekeket. Ez egy érzékenyítés, és a cél az, hogy tudják, hogy hova kell fordulni. Minden szempontból hasznos ismereteket kapnak a pedagógus kollégák. És van egy képzésünk, amelyből sajnos sokat nem tudtunk tartani, ez a pedagógus képzők képzése, amikor mi azt szerettük volna, hogy legyenek segítségünkre a pedagógiai intézetek abban, hogy hogyan vegyék rá a saját kollégáikat, hogy ezt a nyűgöt érdemes a nyakukba venni. Ez egy korábbi generációnak természetes volt, a páromnak történelem tanárként evidens volt, hogy tudja használni és viszi a gyerekeket a múzeumba. De fehér holló volt az iskolán belül is. Ezek a képzések, amelyek arra akarják rávenni a szakembereket, hogy nyissanak egymás felé, és hogy a múzeumnak meg kell változni ahhoz, hogy hasznára legyen az oktatásnak. Talán a látogatóbarát múzeumhoz hozzá tartozik a koordinátori hálózatunk, amit 2007-ben kezdtünk, és most 40 koordinátorunk van az ország minden részéből, akiknek az a feladatuk, hogy amit mi gondolunk, hogy mit jelent a korszerű muzeológia, korszerű pedagógia, mit jelent a látogatóbarát múzeum, ezt a kimondottan nekik szánt továbbképzéseken tanulják, fejlesztik tovább. Nagyon sokszor van lehetőségünk arra, hogy egy múzeum kérésére egy adott kiállítás kritikáját összeállítjuk, a kiállítást elemezzük. A koordinátoroknak az a feladata, hogy a saját megyéjében összehozza a múzeumokat és az iskolákat. Van a múzeumpedagógiai évnyitó, célja, hogy a következő év ajánlásait ismertesse. Ahol az utóbbi időben nagy sikereket érünk el, az a Klik-kel történő együttműködés. Sokkal nyitottabbak a Klik tankerületi igazgatói, mint azt korábban gondoltuk volna. A berettyóújfalui tankerületi igazgató olyan konstrukciót talált ki, hogy már annyi gyerek vesz részt a programban, hogy frissíteni kell az együttműködést. A képzéseinket még tovább szeretnénk fejleszteni, az e-learning működik a honlapunkon. Egyelőre 5 képzés elérhető, de szeretnénk ezt tovább fejleszteni.

 

A Szabadtéri Múzeum önkéntes hagyományaira szeretnék rákérdezni, de előtte mindenképpen szeretném megkérdezni, hogy mitől jó, illetve mitől rossz egy múzeum? Meg lehet ezt dióhéjban fogalmazni?

 

Abból indulok ki, hogy maga a múzeum is egy épület. Fontos, hogy mennyire inspiráló a környezet, mennyire tiszta, vagy mennyire elhanyagolt. Az első benyomás, ami rengeteget jelent, egy gyerek számára, aki belép egy épületbe. A nyitottság a fontos, a megszólítás a honlapon, hogy meg tudja találni, hogy milyen az a hely, ahova megy, egy középiskolás találjon magának érdekes kutatási témát, egy pedagógusnak is legyenek konkrét elképzelései. A kommunikáció nagyon fontos. Egy kiállítás együttműködést követel meg mind a múzeumpedagógus, mind a muzeológus oldaláról, mind pedig a látvány szempontjából. Ha nem tudom, hogy milyen üzeneteim vannak, mit akarok elmondani, az nagy baj. Az interaktivitás nagyon érdekes kérdés. Nem kell, hogy mindenáron minden kütyü működjön. Van egy múzeum, akik nagyon szép pénzt nyertek az Alfa pályázaton, és teleraktak minden termet érintőképernyős szerkentyűvel, de mindenütt ugyanaz volt rajta, és rendkívül lebutítva. Tudod, hogy sok iskolában megvásárolták az interaktív táblákat, és cellux-szal ragasztják ki a táblákra az információkat… Ugyanez múzeumban is van. A kevesebb néha több. Ott legyen, ahol kell, olyan legyen, amilyenre szükség van. Megint a kedvenc svédjeim: másodszor voltam Jamtladban, ahol rendkívül gyermekbarátok, a látogató azt érzi, hogy ő a fontos. Itt olyan az enteriőr, ahova belépek, nyitott, világos, rögtön megkapom az információt, nem morcos a teremőr, hanem segítőkész, nem tiltanak, hanem ajánlanak, a szövegben nem azt mondják, hogy kutyát tilos bevinni, hanem azt, hogy kutyát szabad, de pórázon bevinni. Ezekre mind azt mondaná a multi, hogy ügyfél-orientált. Az a lényeg, hogy fontos vagy számomra, gyere hozzám, érezd jól magad, és legközelebb is gyere vissza, mert várlak. És mindezt minden korosztálynak. Végig kell gondolni, hogy mi kell a gyereknek. A fogas ne legyen olyan magas, hogy ne érje el, legyen hely, hogy a csizmát le tudja venni. A kiállítás érthető legyen, ne csak a kutatók számára, hanem a látogatók számára is. Ma már nem rakjuk tele nehéz latin szövegekkel, mert azt a felnőtt sem érti meg. Ott vannak az új eszközök a kezünkben: QR kód, okostelefon, oda lehet információkat feltenni. A kiállítás témája olyan legyen, hogy figyeljen arra, hogy a mai kor számára is leszűrhető példák legyenek. A mai középiskolásokat a saját világuk érdekli, de tudok mondani olyan kiállítást, amit hasznosítani tud a maga számára. A múzeumi szolgáltatás legyen olyan, hogy kinek mire van szüksége. A gyereknek az, hogy mindent elérjen, mindent megértsen. A szülő kapjon segítséget, hogy hogyan tud a gyerekével foglalkozni. A kismama kapjon segítséget, hogy a kisbabáját meg tudja szoptatni, el tudjon vonulni egy pihenőhelyre. Legyen egy kuckó, ahol egy könyvet levehetek és el tudok olvasni. Legyenek étkezőhelyek, ahol, ha ott vagyok egy egész napot, tudok rendesen és jó áron ebédelni. A pedagógus elegendő információt kapjon a honlapon és kiadványokban, mit hol talál, milyen ajánlásai vannak a múzeumnak, és a gyerekeknek legyen hely, ahol le tudják tenni a csomagokat. A gyerekek 12-13 éves korig 30 perc után nem bírnak állni. Fontos, hogy le tudjanak ülni. A dolgok pszichológiáját kell ismerni, hogy kinek mire van szüksége. Legyenek olyan alkalmak, amikor a múzeum másként mutatja meg önmagát. Ilyen a Múzeumok Majálisa, a Múzeumok Éjszakája, a Múzeumok Őszi Fesztiválja. Párbeszédet kell folytatni, hogy tudjam, az embereknek mire van szüksége. Erre a múzeumoknak felméréseket kell végezni. Egyetlen példát szeretnék említeni: az első benyomás fontossága. Erről a svéd múzeumról, amelyről korábban beszéltem, rengeteg képet készítettem. Ennél a múzeumnál van egy tó, mint Loch Nessben. Ugyanúgy megvan a szörny története sárkánnyal. 2000-ben készült el itt egy új állandó kiállítás, amely a vikingek világát mutatja be, de közben a világ legrégebbi kárpitja is itt van, amit itt találtak meg 1913-ban egy kis faluban, és már a Bayeux-i kárpitot is időben túlszárnyalta. Ez az egész kiállítás a föld alatt van. A látogató lemehet a kiállításhoz liften, lépcsőn, és a sárkányon át. A sárkány nyitott gyomorral ül a bejáratnál, és úgy van vesszőből fonva a sárkány felső része, hogy a gyerekek nem sötétben csúsznak le. Persze én is a sárkányon keresztül csúsztam le a múzeumba. Leérkezik az ember egy másik világba. Minden készítő egy teamben együtt dolgozik, egy cél érdekében. Azt éreztem, hogy lekötötte a gyerekeket. Nem összevissza rohangáltak, szépen sorban egyik feladattól mentek a másikig. Minden feladat után jön egy játékos dolog, egy élmény, ami felhívja magára a figyelmet.

 

Most a Szabadtéri Múzeum önkéntes hagyományairól szeretném kérdezni Máriát.

 

A 80-as évek elejéig megy vissza a történet, amikor elhatároztuk, hogy kenyeret fogunk sütni a múzeumban. Pék jött megsütni a kenyeret, de mindig mi osztottuk szét. Már legalább 100 ember állt körülöttünk, és mindenkinek valamilyen emléke volt arról, hogy amikor én gyerek voltam, a nagyszüleim hogy csinálták. Amikor osztottuk a kenyeret, odajött egy fiatal nő, aki elég határozottan kérte, hogy ő egy nagyobb darabot szeretne. Mondtam neki, hogy lehet kapni nagyobbat, de azért segíteni kell. Azt mondta, hogy nagyon szívesen. Szaván fogtam, és mondtam neki, hogy a következő sütés szeptemberben lesz. Én már rég elfelejtettem, hogy valamit ígért, és a következő kenyérsütésen ott állt 30 ember, piknikkosárral, ez a fiatalasszony, arcán mosollyal, és közölték, hogy ők a Szent István Bazilika kórusa, és jöttek segíteni. Ők önkéntes segítőkké váltak, a kemence befűtésénél, a sütésnél, a kenyérosztásnál. Ez a rendszerváltás után azért változott meg, mert azóta újra van körmenet a Bazilika körül, a kórusnak megváltozott a szabadideje, és nemcsak a nagymisén kell énekelnie, hanem a körmenet alatt is, így nem tudnak eljönni. Amióta körmenet van, a Bazilika is kap egy kenyeret, Bíboros Úrnak is átadunk egy kenyeret. Nagyon sok történetünk van, volt, hogy a rendőrök világították át, amikor Casaroli bíboros bejelentette, hogy II. János Pál Magyarországra jön. Azokat akiket megismertünk, hogy rendszeresen visszajárók, ezeknek a látogatóknak kedvezményeket adtunk, speciális vezetéseket tartottunk. 2006-ban az egyik kolléganőnk édesanyja nyugdíjas lett és ő keresett magának feladatot. Egy koordinátori esemény Szegeden inspirált minket, hogy meghirdessük, hogy a Skanzenban lehet önkéntesként dolgozni. Ez különösen az önkéntes törvény megjelenése után kezdte foglalkoztatni a kulturális intézményeket, először kertészeti munkákat vállaltak, óriási terület a múzeum, 60 hektár. Volt olyan, hogy egy egész szentendrei iskola, a Móricz Zsigmond Gimnázium kivonult tavaszi munkára. Utána 2006-tól meghirdettük a honlapon, hogy milyen feladatokra várunk munkatársakat, sőt vannak olyan feladatok, amelyekre mi keresünk embereket, mert mi nem tudjuk idő hiányában elvégezni. Jöttek baráti közösségek, akik a hagyományos kertjeink rendbe tételében segítettek, jöttek önkéntesek, akik kiállítás őr mellett dolgoztak és tájékoztatási feladatokat vállaltak, ezek egyéni felajánlások voltak. Vannak olyanok, akik rendezvényeken vállalnak látogató irányító feladatokat, nagyon sok feladatba bekapcsolódnak. Amióta működik nálunk a múzeumi vasút, a Skanzen vonat, volt egy fiatalember, aki csak oda vállalt önkéntes munkát. 2012-ben szerveztük meg az önkéntes konferenciánkat, ott sok területről hívtunk olyanokat, akik az önkéntességről tartottak előadásokat.

 

A közösségi szolgálat?

 

A közösségi szolgálatot a Skanzen még nem indította el, de a múzeumpedagógus kollégák nagyon sok mindenkivel egyeztettek. Amiben a kollégáim gondolkodnak, az az integrált, fogyatékosok és nem fogyatékosok közös múzeumi programja. Ajánlásaink és javaslataink ugyanúgy nagyon sok volt, de még nem jelentkeztek az iskolák. Talán nekünk az lesz a nehéz, hogy mi messze vagyunk kint a városon kívül. Hozzánk ki kell utaznia a gyerekeknek. Sokan nem használnak bérletet, akik Szentendrén járnak iskolába, ez plusz költségeket jelenthet, sok kérdés van, amit végig kell beszélnünk.

 

Az önkéntesség tapasztalatait végiggondolva az iskolai közösségi szolgálat mennyiben lehet hasznos magának a múzeumpedagógusnak, a múzeumnak, az iskolai pedagógusnak, illetve a diákoknak? Mit kellene adnia és hogyan kellene adnia, hogy jól adja?

 

Úgy gondolom, hogy a múzeum számára sokkal inkább egy tanítási alkalom, de ugyanakkor egy tanulási lehetőség. Fontos, hogy a gyerek azt érezze, hogy szükség van rám. Nemcsak jövök és látszatmunkát végzek, hanem az, amit csinálok, annak értelme van, és ezzel segítem a múzeumot. Ahhoz, hogy a gyerekek ezt érezzék, a múzeum részéről nem szabad látszatfeladatokat kitalálni, hanem minden diák a megfelelő felkészítés után részt tud venni a múzeum életében. Az a tapasztalatom a gyerekeket látva és a múzeumban eltöltött időt látva, hogy a gyerekek szeretik, ha megbízunk bennük. Külföldön sok helyen láttam olyan múzeumi szakköröket, ahol a gyerekek a leltározásban segítettek, és arra voltak büszkék, hogy ők a múzeum segéderői lettek. A Völgységi Múzeumban ugyanezt tapasztaltam, amikor tavaly lent voltam Bonyhádon, a múzeumigazgató mondta, hogy amikor a 16+ programot megcsinálta, akkor ugyanazokat a gyerekeket kereste meg nem közösségi szolgálatra, hanem segíteni, hogy gyerekek, ez a ti korosztályotok, ti miben éreznétek jól magatokat a múzeumban. És azokat a gyerekeket hívta be, akik már korábban közösségi szolgálaton részt vettek. A múzeumnak szemléletváltásra van szüksége, neki is meg kell érteni, hogy miért jó, ha a gyerekek odajönnek. Az elmúlt évtizedekben mindig azt hallottam múzeumoktól, hogy nehéz a középiskolásokkal bánni.  

 

Mi az, amit a diákok kaphatnak a közösségi szolgálattól, akár személyiségfejlődés, akár pályaorientáció szempontjából?

 

Ha azt mondom, hogy tájékoztatási helyszínre kerül, az információban dolgozó kollégáknak segíthet, ha kerekes székes érkezik, ha kismama érkezik, ha iskola érkezik, mit hol talál meg, táskákat hova kell tenni. Egyrészt megismeri a különböző korosztályokkal való kapcsolattartást, kommunikációs készségre tesz szert. Lehet egy telefon mellett, hogy ott tájékoztatást adjon. Ha egy múzeum adattárában, levéltárában, könyvtárában dolgozik, ott megtanul adminisztrációs készségeket. Ugyanakkor egy levéltárban vagy könyvtárban megtanulhatja a tárgyak tiszteletét. Ha egy gyereknek a kezébe adnék egy 200 éves könyvet, mondanám, hogy most 200 évet tartasz a kezedben. Mondok egy rossz példát. Amikor a régész tábort csináltuk, akkor a gyerekeket nagyon felkészítettük arra, hogy olyan kerülhet ki a földből most, hogy vigyázz, hova lépsz, mit találsz. A gyerekek ezt magukévá tették. Egyszer volt egy kolléga, aki ideiglenesen felügyelte a munkákat, és odament hozzá egy gyerek, hogy talált egy cserepet, megnézte, azt mondta, hogy ez nem olyan lényeges és hátradobta. A 17 éves nagy gyerek majdnem sírva jött oda, és azt mondta, hogy ti azt mondtátok, hogy ez fontos. Hitelesnek kell lenni. Ha egy restaurátor műhelybe kerül egy gyerek, ott megtanulja az óvatosságot, ugyanúgy, mint egy műtárgy raktárban. Ezek pótolhatatlan értékek, ezekre vigyázni kell. A tárgynak a múltja, a jelene, a mérete, az anyaga miért fontos. Sok más mellett a diák megtanul közösségben dolgozni. Sokkal jobb, ha már középiskolásként személyes tapasztalata van erről, és a tanulás mellett egy szervezetnek is a része lehet. A tehetséggondozásban is jelentősége lehet a múzeumnak, mert ha egy kutató úgy látja, hogy érdemes többet foglalkozni egy hallgatóval, az fontos eredmény.

Szerkesztette OFI dátum 2015.07.27. 13:13:23